Egy mozdulatlanná merevedett tárgy alkotásánál szomorúan vennénk tudomásul, ha csak „holt”-ság köszönne vissza a nézőre. A statikusnak látszó statika nem mozdítja nézőt és nem kelti azt az érzetet, hogy a tárgy munkából, életből, mozgásból született, kapott formát. Amennyire sikerül a megkövültben lenyomatot, utalást hagyni az azt létrehozó szellemtelin lelkes élőre, annyira van esélye a nézőnek a mozdulatlanná váltat összekötni eredetével, az élőn mozgóval. E formák határlények mikroszkopikus, egyszerű lények képét idézhetik fel bennünk, mely lények valódi közege a nedvesség, az életszerű, áramló világ. Olyanok, mint kovamoszatok vázai, amelyek ebben a méretben inkább a növényi- és állatvilág rendjét hordozzák magukon. Hol lecsupaszított csontváznak, hol ágak, levelek kuszaságának rendszerét utánozzák. A tömörség és dússág élesen veszélyes fészkében őrzött puhán megnyíló, de sötétbe forduló belső olyan képet mutat, mely szintén a növényi és állati lét közötti egyensúlyozást idézi. Olyan virágzat ez, amely az állatok szájához hasonlóan öblös belső térbe vezet, ahol titkokat sejtető, aktív sötétség fogad. A szirmoktól befelé vezet egy puhán hullámzó folyékonyság a tárgyak belseje felé, míg kívül egy forgó-sugárzó irányultság látható. Egy képzeletbeli egyenes tengely áll a két ellentétes áramlás közepében. Ez tartja egyben a lassan csorgó, befelé tartó, illetve az élesen hasító, kifelé tartó mozgást mutató szélsőségeket. Ennek a képzeletbeli tengelynek egyik fele a szirmok által körülölelt világos, míg a másik fele a tárgy belsejében lévő sötét térben húzódik. A fehér áttetszőség inkább a csontszerűséget hangsúlyozza, a sárgás szín a virág-, vagy gyümölcsszerűség felé segíti fantáziánkat. A szürke színnel a belső sötétség kerül jobban előtérbe. Szélsőségek gyümölcsöző egyben tartásának eredményei ők a szépségre való törekvéssel megalkotott, kiapadhatatlanul megújuló, sugárzó lények formái.