Elsődlegesen azt a motivációt keresem ami meghatározza az ember és épített környezetének, ember és ember közötti illetve ember és természet közötti viszonyát. Leképezni azt a plasztikus állapotot ami egy cselekvés és ehhez köthető érzés kibontakozásának zárványa, mozdulatlansága mégis sejthető egy fajta érzéshez társított további cselekvési sor a befejezéshez. A város mesterségesen kialakított élettér az ember számára és ahogy szűkülnek a terek, úgy nő bizonyos fokig a zavarodottság érzése is hiszen ezzel együtt a személyes terek egyre kisebbednek, nő a konfrontáció kockázata és ami a közösségben rejlő biztonság érzetét adta eddig, fokozatosan elveszti erejét. Az ember ösztönös kísérletet tesz hogy kiszakadjon a személytelenség árnyékából és ráleljen saját létezésének igazolására miközben rejtőzködése ösztönös. A felismerésből keletkező mozdulatok pedig hol szűrreálisak, hol intimek, hol esendőek, hol fájdalmasak, hol gépiesek, hol ösztönösek. A vonalak bedőlnek, a mozdulatsorok megrekednek, a non-verbális üzenetek pedig áthaladnak egymáson és céljukat vesztik, mégis megtörténik újra és újra az emberre oly jellemző küzdelem, fel nem adás, kísérlet a kimozdulásra. Budapest Fotó Fesztivál 2017: Szubjektum