A fekete-fehér spirál alakú formák olyan kinetikus forgás benyomását keltik, amely magával ragadja a nézőt a képbe. A külső körök egyre inkább egymásba csavarodó lencseformákká alakulnak, majd a kép közepe felé haladva egyfajta szemmé válnak, amely körül minden forog. Számomra ez a kép az időn át vezető utat szimbolizálja. Ez egy kapu egy másik világba, amelyet azonban nem a helyváltoztatás határoz meg, hanem amely bepillantást enged a jövőbe vagy a múltba... A második kép egy részlet, a 3. pedig oldalról készült Dózsa-Farkas Krisztina festőművésznő már gimnáziumi évei alatt megismerkedett mesterével, Fajó János festővel az „Encs-i Szabad Művészeti Iskolában”, akinek munkássága a geometriai elveken és a konstruktivizmuson alapul. Ezen túlmenően Dózsa-Farkas Krisztina stílusa az op-art, a minimal art és az „új geometria” művészeti irányzatokban gyökerezik. Példaképétől eltérően azonban műveiben témákat, gondolatokat és érzelmeket ábrázol leegyszerüsített, absztrakt módon. A művésznő olyan formákból és színekből teremti meg képi világát, amelyek arra ösztönöznek, hogy megálljunk és elgondolkodjunk. Krisztina munkásságának középpontjában a formák, valamint a színek és színsorozatok rendkívül érzékeny összehangolása áll. A precíz és egyben finoman kiegyensúlyozott kivitelezés révén olyan benyomás alakul ki, mintha a festménye műszaki-gépi pontosság és a formai tökéletesség szintézise lenne.